Örvények titkai

 

A Mosoni-Duna a szigetközi ágrendszer déli határa. A Rajkánál leágazó folyó hosszú, kanyargós útja után Véneknél folyik bele ismét a fő ágba. Kunsziget Győrtől 15 kilométerre található, a folyó jobb partján, Öttevény mellett (régen Öttevényszigetnek is hívták) (ábra). A két falu határa mozaikszerűen egybefonódik. A Toronyvár-dűlő az öttevényi földek közé ékelődik, de az úrbéli térképek alapján hagyományosan kunszigeti terület volt. A középkorban és a korai újkorban a Hédervári-uradalom vonzáskörzetébe tartozott. A kutatási területen a folyó mintegy 45 m széles, mélysége ritkán haladja meg a 3 métert, az ásatás helyén 2-2,5 m mély. A sodrás erős, de ereje elmarad a főágban tapasztalhatótól, a látótávolság átlagosan 40-60 cm, alacsony vízálláskor az 1 métert is elérheti.

Az ókortól kezdve ez az ág volt a hajózás fő útja, a térség központjai is közelébe települtek (Rajka, Óvár (Ad Flexum), Moson, Hédervár, Győr (Arrabona). A későközépkorban és a korai újkorban a gazdaság meghatározó tényezője volt a hajóvontatás és a vízimolnárság. Az egykori vontatóút nyomvonala jó követhető a 19. századi térképeken. A katonai felmérési térképeken megfigyelhető, valamint a malomkönyvekből és összeírásokból, a néprajzi kutatás eredményeiből kiderül, hogy Kunsziget környékén (illetve a szomszédos Zámoly határában) számos hajómalom működött (ábra). A térképek és a légifotók bizonyítják, hogy az elmúlt évezredek során a meder helye többször is megváltozott. A régi medrek esős időben náddal benőtt, enyhe mélyedésként jelentkeznek, azonban aktív időszakukat alaposabb kutatás nélkül nem lehet megállapítani. A változékonyság ellenére ugyanakkor lehetséges, hogy egyes szakaszokon a folyó akár hosszabb ideig is viszonylag stabil maradjon.

A Toronyvár-dűlőben található rom, más néven Tündérvár régóta ismert topográfiai egység. A parton egy 2x3 méteres masszív falcsonk figyelhető meg. A falubeli öregek elmondása szerint egykor sokkal nagyobb volt, de építkezésekhez elbontották (a mai romra valóban nem illik a torony jelző). A régészeti szakirodalomba, mint római őrtorony vonult be, ásatást azonban eddig még nem végeztek a lelőhelyen. Szabó Géza vezetésével a Régészeti és Művészettörténeti Társulat égisze alatt 1993 őszén régészek és búvárok végeztek a folyóban helyszíni szemlét. Megállapították, hogy a part előtt, a mederben téglafal maradványa található. A kutatásvezető nógrádverőcei típusú kikötőerődként értelmezte a lelőhelyet, a szakirodalomba is átkerült ez a meghatározás. Sajnos a szemle során nem volt mód alaprajzi felmérés készítésére.

Amikor 2002 tavaszán a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal kereteiben elindítottuk az Aqua et Archaeologia víz alatti régészeti programot, logikusnak tűnt, hogy egyik első kutatásunkat, mely egyben gyakorlás is volt, a már ismert, biztonságos környezetben végezzük. A már ismert falcsonk felületét megtisztítottuk a recens folyami üledéktől, az így kirajzolódó négyszögletes alaprajzú falról felszínrajzot készítetünk. A falcsonk meder felőli (északi) oldala egyenes, határozott vonalban szűnik meg, nyugati (folyásirány felőli) oldalán egy 30 cm széles sávban nem találtunk falat, majd egy újabb falfelület felszíne bukkant elő. Az alsó (keleti) oldalon szintén egyenes vonalban megszűnt a fal, de lejjebb tégla és kötőanyag töredékeket figyeltünk meg. Ez a kikötő-erőd hipotézist látszott alátámasztani, mivel a megfigyelések szerint a struktúra a parttal párhuzamosan húzódik, a négyszögletes tömb és a 30 cm-es üres sáv a tömbök között a római kori kikötő-építészetben ismert zsaluzásos technikával mutatott hasonlóságot. 2003 folyamán egy geofizikai tesztmérés[1] azt mutatta ki, hogy a part menti iszap pad alatt, a parttal párhuzamosan további falmaradványok vannak. Mivel az ókori folyami kikötőket mindeddig világszerte csupán csekély mértékben kutatták, egy római folyami kikötő kiemelkedő fontosságú lelőhely. Magyarországon szerencsés módon 2003 folyamán módunk volt felmérést végezni a budapesti Hajógyári-sziget öblében található a római kori helytartói palotához tartozó cölöp és kő szerkezetű rakpartnál, tehát az összehasonlítás további előrelépést ígért ezen a kutatási területen. Mindezek a tényezők együttesen indokolták, hogy a Franciaországgal és Szlovéniával közösen beadott Kultúra 2000 programunk magyarországi kutatási helyszíne ez a lelőhely legyen.

A feltárás célja az volt, hogy megállapítsuk a lelőhely víz alatti kiterjedését, rétegsorát, valamint felderítsük tágabb környezetét.[2] Első lépésben szeizmikus-radaros mederfelmérést készíttettünk a rom előtti folyószakaszról (ábra), ezt később a parton egy 150 m hosszú, 30 m széles sávban végzett talajradaros méréssel egészítettük ki. A műszeres medertérképezés kimutatta, hogy a meder középső részén, illetve a bal parton nem folytatódik a lelőhely. Ugyanakkor a rom előtt egy szögletes, környezetéből kiemelkedő iszap-pad húzódik, amely feltételezhetően mesterséges eredetű (ezt az is alátámasztja, hogy a folyó enyhe ívű kanyarulata miatt éppen ezt a partot mossa a víz, tehát a természet erőinek a partot pusztítani, és nem építeni kellene).

Az ásatás során a Franciaországban jól bevált módszert alkalmaztuk: 2x2 m oldalhosszúságú négyzetekből álló szelvényrendszert jelöltünk ki a víz alatt. Első lépésként egy 30 m hosszú egyenest jelöltünk ki a parttal párhuzamosan, az egyenes 0 pontja az ismert falmaradvány végének közelében lett kitűzve. Ennek az egyenesnek a két oldalán helyezkedtek el a szelvények (ábra). Az elrendezés lehetővé tette, hogy a feltételezett rakpart, illetve az előtte található kikötőmedence egy része is beleessen az ásatási felületbe. A kavicsos üledék eltávolítására két elszívó-rendszert használtunk, így egyszerre két fő bonthatott a víz alatt. A feltárás helye feletti és alatti folyószakaszon mintegy 1,5 km hosszan felderítő merüléseket végeztünk. Ezek során csónakból kötéllel vezetett búvárok átfésülték a teljes medret. A kutatás során nem találtunk a rommal történeti, vagy strukturális kapcsolatban lévő új lelőhelyet.

Első lépésként a felső üledékréteget szivattyúztuk el, alatta falmaradványok, omladék és kompakt kavicsréteg került elő. A felső rétegből kizárólag újkori anyag került elő. Említést érdemel egy törött patkó, amely talán a parton történő vontatás emléke, továbbá egy réz pecsétnyomó, mely stílusa alapján 18. sz. első felére keltezhető (ábra),[3] a címert eddig még nem sikerült beazonosítani, így a tárgy jelentősége sem állapítható meg.

Minden négyzetet külön bontottunk, az egyes rétegek leszivattyúzása után minden négyzetről felszínrajz készült, mely a szokásos módon, műanyag táblára grafitceruzával, 1 :10-es méretarányban készült (ábra), az egyes tárgyak helyét, illetve az objektumok jellegzetes pontjait (pl. falsarkok) a négyzetrács három sarokpontjából bemértük. Az egyes négyzetek felszínrajzait esténként AutoCAD-ben digitalizáltuk, így folyamatosan áttekintésünk volt a lelőhelyről. A rácsrendszert geodéziailag is bemértük, ezáltal a felszínrajzok nemcsak egymással váltak összeilleszthetővé, hanem a műszeres felmérési eredményekkel is egyesíteni lehetett őket.

A munka folyamán márt feltűnt, a felszínrajzok elkészítése után pedig bizonyossá vált, hogy a feltárt falmaradványok nem egyetlen falból („rakpartból”) származnak. A felület folyásirány felőli, nyugati oldalán már korábban ismert falcsonkról kiderült, hogy egy a partra merőlegesen, É-D-i irányban húzódó fal maradványa (ábra), ettől mintegy 4 méterre, keletre, vagyis folyásirány szerint lefelé, egy kidőlt téglafalat találtunk (ábra), a fal eredetileg párhuzamosan húzódott a parttal, az előző fallal derékszöget zárt be. A falak térségében nagy mennyiségű kő és tégla maradványokat találtunk, a falaktól távolabb koncentrációjuk csökkent, a 30 méteres alap egyenesünk végénél már csak kevés volt dokumentálható. A partra merőleges falat megvizsgálva megállapítottuk, hogy azt lejtőre alapozták, tehát valószínűleg eredetileg is vízparton, részben mederben állt. A folyásirány felőli falsíkot 30-50 cm-es mészkőtömbök befalazásával erősítették meg, a 2,5-3 m vastag fal tömegétől a köveket egy 30 cm széles, egyenes üreg választja el, ebben eredetileg gerenda lehetett. Hasonló technikát a másik falrészletnél nem találtunk. A kövekkel történő megerősítést a folyó sodrása elleni védelem indokolhatta. Mindezek a megfigyelések azt támasztják alá, hogy a partra merőlegesen húzódó fal valamilyen gátként, vagy mólóként szolgált. A parttal párhuzamos, ledőlt fal eredeti rendeltetése nem határozható meg, lehet, hogy a parton álló épület zárófala volt, amelyet a víz alámosott, de nem zárható ki az sem, hogy valamiféle rakpart része volt.

A két falmaradvány közötti kompakt köves omladékon szondát nyitottunk, hogy meghatározzuk az omladék vastagságát és az esetleges kultúrrétegeket. A köves omladékban 17. sz. végi-18. sz első feléből származó kerámiatöredékeket találtunk, ezek az épület pusztulását keltezik (ábra).[4] Az omladékréteg alatt egy Árpád-kori cserépbogrács pereme került elő, alatta kompakt kavicsos-agyagos szint húzódik, amely a még álló fal alapja alatt is megfigyelhető. A megfigyelt épületmaradványok tehát nem keltezhetőek az Árpád-kornál korábbra, így nem hozhatóak kapcsolatban semmilyen római kori erőddel, kikötővel, mint ahogyan azt előzetesen gondoltuk. A felhasznált téglák sem római típusúak, egyiken sem figyelhető meg bélyeg.[5] Római kori leletanyag szórványként sem került elő.

A feltárt épületrész valószínűleg több építési perióduson ment keresztül. A két téglafal maradvány közötti szakaszon talált masszív, köves omladék egy kőperiódus maradványa lehet (a kövek egy részén kötőanyagot is találtunk, a köves omladékban csak kevés téglát figyeltünk meg). A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, hogy a terület legkorábbi használata az Árpád-korra tehető, a fal vízbe omlása pedig a Török-kor végén, vagy az azt követő évtizedekben zajlott le. Ennél pontosabb keltezést egy a lelőhely szárazföldi részén végzett ásatás nyújthat.

Az építmény funkciójára a víz alatti feltárás kevés adattal szolgál. A vastag falak a középkor és a koraújkor folyamán az egyházi és a világi földesurak építkezéseit jellemzi. A lelőhely neve, Toronyvár alapot ad arra, hogy felvessük azt a hipotézist, mely szerint lelőhelyünk erődítés, vár maradványa. A másik elnevezés, Tündérvár, szintén ezt támaszthatja alá, ugyanakkor utal arra is, hogy a helyi folklór számára a rom rejtélyes hely volt, amelynek történetét az újkorban már nem ismerték. Az első katonai felmérésen már nem jelölik az objektumot, a későbbiekben felbukkan, dűlőnévként szerepel (ezek közül a legkorábbi 1815-ből származik - ábra).[6] A feltáráson dokumentált móló-szerű fal utal a „vár” part menti elhelyezkedésére és kapcsolatára a folyóval.

A lelőhely parton elhelyezkedő részét folyami üledék borítja. Az enyhe lejtésű parton a már korábban említett falcsonk utal jelenlétére, a mezőgazdasági művelés alatt álló, parttól távolabb elhelyezkedő felületen azonban az üledék minden jelenséget elfedett. Leletet, építési törmeléket a szántásban nem találtunk. Az épület kiterjedésének meghatározásához geofizikusok segítségét kértük, akik elkészítették a terület pontos geodéziáját, geoelektromos-ellenálás és talajradaros felmérést végeztek. A geofizikai és geodéziai felmérést utólag egyesítettük a feltárás összesített felszínrajzával, valamint a korábban végzett víz alatti medertérképezés eredményeivel (ábra). A talajradaros mérés kimutatta, hogy 1,8 méteres mélységig nem található falmaradványra utaló szignifikáns jel, ugyanakkor lineárisan rendeződő anomáliákat, illetve foltokat találtak (ábra), ezek utalhatnak a mélyebben található régészeti jelenségekre is. A talaj elektromos ellenállását mérő módszerrel, az előzővel egyező területen találtak egy a környezetétől eltérő tulajdonságú foltot (ábra). Mindez arra utalhat, hogy a lelőhely a parton tovább folytatódik és egy körülbelül 50x60 méteres területre terjed ki. A jövőben végzendő szárazföldi ásatás legígéretesebb helyszíne az a folt, mely a parti falcsonktól délkeletre található és mindkét műszeres mérésen jelentkezik.

„Toronyvár” elhelyezkedéséből adódóan ellenőrizhette a folyami kereskedelmet, az átkelőket (a Moson és Győr megyék határa csak néhány kilométerre húzódik folyásirányban fölfelé) a Dunaszentpált Mosonszentmiklóssal, illetve Lébénnyel összekötő út, illetve a hozzá kapcsolódó rév is ebben a térségben volt - ábra). Ennek ellenére nincs tudomásunk olyan levéltári forrásról, mely bármilyen építményt említene a területen. Kis méretű őrhelyek, tarisznyavárak nagy számban egészítették ki a török-kori végvárrendszert, ezek kevéssé kutatott részét alkotják régészeti örökségünknek. Az épület pusztulási idejét a leletanyag csak néhány évtizedes pontossággal adta meg, így lehetséges, hogy a törökök 1683-as Bécs elleni támadása volt az oka, de elképzelhető, hogy ezt túlélve Buda visszafoglalását követően a jelentőségét vesztett építményt felhagyták, esetleg a kuruc háborúk alatt dúlták fel, vagy a Rákóczi szabadságharcot követő várrombolásnak esett áldozatul. A feltárás során azt a meglepő megfigyelést tettük, hogy a felhasznált téglákat félbetörték (a 30x15 cm-es téglákból 15x15 cm-es fél téglák lettek). Ez arra utalhat, hogy a falakat másodlagosan felhasznált építőanyagból emelték. A Hédervári és a Bakits család erőszaktól nem mentes rivalizálásának dokumentumaiban találunk hasonló jelenséget (a másik család várának, kastélyának lerombolása, majd az elhordott építőanyag felhasználása a saját építkezésen).

A kunszigetiek hagyományaiban mélyen gyökerezik a rom tisztelete, mondák, anekdoták kötődnek hozzá. A tündérek várának rejtélye csak fokozódott, kutatásunk sok új kérdést vetett fel. Az épülthez tartozó kikötő csak növeli a lelőhely tudományos jelentőségét. Mindezek indokolják a lelőhely védelmét, további feltárását és a falmaradványok műemléki helyreállítását. A község lakói és vezetése is azt szeretné, hogy településük nevezetessége ismertebb legyen és a fejlődő vízi és kulturális turizmus eme erőforrását végre méltóképen, használhassák fel. A több országot összekapcsoló projekt eredményeként a kutatási eredmények bekerülnek a tudomány nemzetközi vérkeringésébe.

 

Bibliográfia

Gerelyes – Kovács 2002         Gerelyes I. – Kovács Gy. (szerk.): A hódoltság régészeti kutatása. Opuscula Hungarica III. Budapest, 2002

H. Kérdő-Tóth 2004   H. Kérdő K. – Tóth J. Attila: Római kori rakpart maradványai a hajógyári-öbölben. Budapest, 2004

Néma 2003                 Néma S. (szerk.): Győr Vármegye települései 18-19. századi kéziratos térképeken. Győr, 2003

Pálffy 2000                  Pálffy G.: Európa védelmében. Haditérképészet a Habsburg Birodalom magyarországi határvidékén a 16-17. században. Pápa, 2000

Timaffy 1980               Timaffy L.: Szigetköz. Budapest, 1980

Tóth 2002                    Tóth J. A.: víz alatti régészet a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban. Műemlékvédelem 4/3 (2002) 222-226