Megjártam Párizst és az UNESCO-t. Szó szerint.

A víz alatti kulturális örökséget védő egyezményhez csatlakozott országok első tanácskozásán megfigyelőként vehettem részt (Magyarország ui. nem csatlakozott még). Az ülésen több volt a megfigyelő, mint a tagország. Két fő cél volt: az első, hogy megszavazzák az ügyrendjüket, a másik, hogy döntsenek a tudományos és technikai tanácsadó testületről.

Hatalmasat csalódtam a diplomatákban. A  csatlakozott országok többsége egyáltalán nem küldött szakértőt, csak az UNESCO nagykövetük volt jelen. Nekik pedig lövésük sem volt arról, mi az a víz alatti örökség. Leginkánbb szerepelni akartak (talán, hogy otthon mondhassák, milyen aktívak). Különösen igaz volt ez a kis országokra. Szinte nem volt olyan kérdés, amihez Santa Lucia és Kuba ne szólt volna hozzá - általában hülyeséget.

Az egyik leghosszabb vita arról alakult ki, hogy az angol és a francia mellett legyen e a spanyol munkanyelv (az UNESCOBAN csak 2 munkanyelv van, illetve 6 hivatalos nyelv a dokumentumoknak). Nos nem lett, mint ahogy az arab sem lett az.

Még elképesztőbb volt, ahogy a tanácsadó testületet kivégezték. Egy ideig még a képernyőn is szerepelt az a hihetetlen javaslat, hogy a tudományos tanácsadó testület tagjait nem tudásuk, szakmai tapasztalatuk alapján választják ki, hanem kizárólag az őket jelölő államhoz fűződő viszony alapján. A végén ez kikerült. A testület talán 12 tagú lesz, a csatlakozott államok jelölik és választják. Ezzel persze elvész a kormányok feletti intézményhez kapcsolódó tekintély. Itt azonban feltételes módot kell használni, mert két napi tárgyalás után nem sikerült határozattal zárni. A következő ülés decemberben lesz.

Ebből annyi előny származik, hogy ha addig Magyarország is csatlakozik, akkor még befolyásolhatjuk az eseményeket. A magam részéről a történtek ellenére is szorgalmazom a csatlakozást. Egyrészt még beleszólhatunk a dolgok menetébe, másrészt egy nem tökéletes szervezet is jobban védi a kulturális örökséget a kincskeresőktől, mint egy semmilyen.